nemezis

kavics
vagyok már
kőnek
lenni

váltó

az a sok kis élet aminek tenyerembe
alvad a vére
vagy mije
ami megváltásomnak árthat
a teokra... – öö... -kritikus
monumentattitűd kényelme

ahogy

csaliborba gyűjtöm a muslincákat
ahol temérdek apró lesz belőlük
amire
felváltva létem szuperbruttó bére

nyúlj bele emelj két érmét szememre

Szabad-e

békepártinak
békét erőszakolni
a szelídekre?

kopogtatás nélkül

már a lepedődnél tartanak
és kennék reá a sarat
és szórnák a hamut
s fáradt olajat öntenének
s azért jöttek
hogy dögszagot ontsanak
s hámlott bőrt
meg száradó gennyet
pöccintsenek

mert nem az számít
hogy gyűrött és foglalt
csak azt nézik

tiszta

hát köpjél
vérezz
okádj
élvezz
rá

vagy hagyd
hogy ott
maradjanak

örökség

eltűnt fiúk
meglett férfiak

Sugár

Nem árnyékod vagy, de fényed!
Nem elrejted, épp megmutatod magad!
Úgy kell r-en át középre lépned,
hogy tudd, hol van a jin, hol a jang!

annales

e kettőnk konstellációja köré
teremtett csillagrendszeren
most csak elölfelejtett
tekintetem szertelen
mellyel karjaim
tömegvonzásába
került szenderálmod
lassuló röptét lesem

éjszaka van mert rejtve
tyúktollal bélelt angyalságom
fölé pupillaglóriát vonó pillantásod

az álom hiánya bátran csikarja
homlokom ritka légkörét
sejtem a falon a sok kacsintó képet
lesem a keretekből szivárgó évek
sötétet sajdító titokragyogását
homályban is izzó papírmását
kettősünk egymásba hurkolt életének
a madzagon gyűlő számos csomót
a reám masnizott így-úgy tucat évet

*

nekünk nem úgy volt nem úgy lett
ősrobbanásunk
talán csöndesen gyúltunk
északi harmatban gyúlhat
így gyantás fenyőág
melynek suta fényénél
hamar elestem
a kibomló sarki fényt
csak képzelve nem látva
hunyorogva lestem
ahogy maradtál egység
s lettem én
kettőnk közötti
különbség

*

belestünk más
sötétebb éjszakába:
mágneses elhajlás
kába pólusok málé irányába
precíz csillagok rajzolta
helyes irány helyett

*

aztán egy éjnyi kocsmafüstben
egymásnak feszülő
szivárványhártyákkal
ikersorsunk
derengő fényénél
egymásra hajnalodtunk:
örökké sötét nem lehet

*

egy spirál két szélén
ugyanazon íven
egymást lesve
egymással szemközt:
olyan tánc hogy szédülnek a nimfák
kapaszkodót keresve
haladni tovább e víztelen
örvényt követve
középre középre
mert középen ott van az ív végén a szívem

szétnyíló kagyló volt kérdésem
s magába tekeredő
tengermorajt rejtő
opálos csigaházba suttogás az igen

*

napfénnyel szegett ruhában
léptél mellettem:
násztáncot járó koronás darvak
a szeretet királya és királynéja
annyira boldog hogy megretten
és elfelejt inteni az udvarnak

él az új pár hosszú méla lesben

*

a meghívókból maradt szalag
jó a karácsonyfára
színek játékát lessük
a hétfő drapp a szerda sárga
sárga a konyhaszekrény is
a fal az inkább drapp marad
vörös és zöld játéka
a sarjadó fű a tégla mellett
a tekintetek üdezöldek:
mindennapi szentjánosbogarak

*

folyton a textilre ejtett testet lesve
a gerinc íjának alfáján-omegáján
fölsejlő szétnyíló ajkakat keresve
a szivárvány tövétől elcsent kincsek
tétova elrejtése kellett
hogy buzgó korai húsokat
figyelve a párnák
széléről láblóbászva
kacaghassanak a lelkek

*

kilestem hogy a nő nem cipeli a terhet
nem csak a magzatvízben
lebeg a gyermek
hisz az anyák cicáznak a fizikával
s hogy külön gravitációjuk egyenlítsen
burokrepesztő relativitással
telnek a szülőszobák és kórtermek

*

ma már csak lesem kettőnk
kétszeres bizonyítékát
szájamat maflán nyitva feledve
olyan ígéretes a sok tébláb
apró lépés és szólás és kezdet
varázsa van a telerajzolt lapnak
az ablak mögöttinek amire
most nyílik az ablak
s a mászókát markoló múló melegség
után vicces egy kisszéken
a szülői értekezlet

*

s itt vagyok ismét

ez most a most
csak idáig látok

alattam lepedő
fölöttem paplan
mellettem álmod

a homályt dörgöli
szemöldököm
míg a falra egy üres keretet lesek
s belekívánom
hogy mellettem álmodd
összes eddig elalvatlan álmod
míg vékony kéreg nem leszek
s a szív megáll eltelve a nyírfacukor vérrel
s összegyűlnek majd a perctermeszek

*

e kettőnk konstellációja köré
teremtett csillagrendszeren
most csak mélán keringőző
tekintetem szertelen
mellyel karjaid
tömegvonzásába
került hideg hold
létemet lesem

éjszaka van mert sejtve
tyúktollal bélelt angyalságom
fölé pupillaglóriát vonó pillantásod
az álom hiánya sem mer már
újabbat csikarni rajtam
azt álmodom hogy kicsit
a karodba haltam
vagyunk mint két törött bogár
közös borostyánban
melyben csillagragyogásból
hideg már sugárnyi sincsen
leskelő tünde fények körében
meleg erdei ékkő a sorsunk
amit merengő mosollyal
dörzsölget az isten

Szigetköz

A szúnyogok már vérét vették a holdnak,
ágak közt lóg, nem látod, hogy élne.
A nyárfák féltőn köréd hajolnak,
te meg közéjük ülsz hódot mesélve,
de nem vetemedhetsz bűnre sem:
a víz kort morzsol hínárba,
nyirkos ágakból teret izzaszt a parázs...
Gém lassan mozdulj szüntelen:
meg ne billentsd a tájat,
mert egy evezővel hátba vág a varázs!

krónika

voltunk voltunk
összekaptunk
voltunk voltunk
összekaptunk
voltunk voltunk
voltunk voltunk
összekoptunk

reggeli

jobban már nem ismerhetlek téged
miközben ölelem combodat
hozzám tartozó meztelenséged
izomlazító gondolat

sorstól összefont kalács vagyunk
ilyen-olyan ízű falat
összegyűrt szalvétát hagyunk
míg nyögünk a közös vaj alatt

kaland a kiömlő tejeskávé
után föltakarítani
bárgyúvá torzult arcommal
könnyebb szerelmet vallani

lapjárás – avagy a disznó éve

tök ász
zöld ász
makk ász
kolbász

diagnózis

s végül a szar is elfogy
nem marad csak
üres
budin görnyedés
hass
marad a hasmenésből
a jövés-menésből csak
menés
levonul a sírás
nem könnyeznek többé
a kiürült megszidott
belek
zsibbadt térdekkel
fel kell állni
továbbélni az életet

katt (hitvesi líra)

számí
tó
hím
ne
mű
udvari
asságom
enged
előre

úgyis
te
nyitsz
nekem
kapu
katt
ajtó
katt
zára
katt

slisszan
nék
mögöt
te
d
benn
fenn
te
s
üdvöz
ülés
be
csa
tolni
sosem
volt
sosem
van
sosem
lesz
szárnya
katt

hipertónia

a szív

nyuszív

nem egy

anyuszív

odalenn

mintha

remegve

tapadna

rácsra

mi ez az

ütemes

rázkódás

mintha

kotorékeb

ásna

odafenn

mintha

ereket

éveket

keresne

szagolna

mögötte

biztatón

hajolna

előre sok

kotorékeb

mögötti

kezeket

dörgölő

zöldbe öltözött

ember

margarint

izzadó

várakozással

a mangalica

röhögés

sem mer szájuk

szélére kiállni

lenézni onnan

mélybe

inkább csak

előre les

a kicsúszó

nyelv hegyéről

megy-e a

kutya még

le vagy már

lenn van

odalenn

ahol remegve

tapad a rácsra

a szív

a nyuszív

a puszitól

is ijedő

bordák közti

árva

az

ereket

éveket

szerető

markoló

hiszen talán

hiba lenne

nem lenni

másnak

hiba a nyomásnak

engedni

valami szisz

valami diasz

tolja a rácsnak

talán nem is egy

kutya van talán

kotorékebek

ásnak

 

 

új piéta

talán az apjára, talán a fiára
emlékezik éppen. nem is
elméje, inkább a teste
belefeszülne egy új piétába.

(anya az nincs a képen.)

bizony csak saruja van megoldva –
suttog a lábát mosó felkavart
tapasztalt méla iszap fülembe –
nem pedig földi és égi gondja.

lógunk megvakított éjben vízparton.
talán apja-fia sorsát gondolja magára.
fűszálakat-őt markolva irgalmatlan
szamaritánusként vízszint fölött én tartom.

(mert anya az nincs a képen.)

atya és fiú, he? áldott szép pünkösd?
de hol van a szentlélek – horkan bennem
zsigerek metszetében a háromszoros
kérdés –, hogy ne a hátramaradókat büntesd?!

és itt a vég: kitart az a néhány fűszál.
nem merül el és nem húzom partra.
nem kavarog többé az iszap festéke.
nyárfák fényes tövénél sötét se kószál
a megszáradt vásznon. meg vagyunk festve.
a mindörökkön bármelyik pillanatában
bármelyikünknek megkegyelmezve
elereszthetném: nem csúszna vízbe teste.

Prófécia

Testté lett hát az ige,
apró dióhéj-mogyoróbél testté!

Megszületett. Nagy fiú lesz.

Leszen tán seregeknek ura,
vadaknak s bárminemű
háztáji barmoknak
egyesítője, asszem,
füvek és vizek kiterjesztője,
kapocs egek-földek között,
igazak, hamisak ura egyként,
ítélő élőn és holton egyaránt,
leszen új, sőt jobb messiás,
sóhajokat tüntető tekintetű,
lábának nyomában
liliomot fakasztón tiszta –

mert te, te, az apja,
mindezt csak álmodád
egykor – s most, hogy
megszületett, saját
álmaid olcsó madzagát
az ő bokáján bogozod tovább,
te makacs pogány, te,
te pofátlan statiszta!

hősi induló

ó jaj
hogyan legyek
néhány év múlva a hősöd apró gyermekem
ócska macim helyett kapsz temérdek újat
de az még kell nekem

gyerekes

kapaszkodsz a kiságyba fölötte
gügyögsz az orra alá és vigyorog
olyan ártatlan fogatlan vigyor még ez

közben

esténként számolatlanul
bújnak a tükör homályába az évek
s reggelre csak a hideg
marad utánuk
a fürdőszobában
utoljára saját fogatlan vigyorodra ébredsz

szoros

kétcsigaegyházban

pasztell folt neon csíkkal

ujjbegyeim dalát visszhangozza bőröd
pihéid puha táncot járnak
lenyugvó szemünkben a nap ígér gyönyört
megfeszülő izmaink közt fölmordul az állat

klímaváltozásunk

elhidegülés

világmeleg

olykor
még
varjak

szemében is

csillan
napfény

utószezon

létünk gyakran nem más mint ősszel
télre bekulcsolt nyaraló
s benne megannyi ömlő szeretetünk
csak vízcsap mit nyitva feledtek

prófécia

minden szög
gyanús lesz
mindnek
kik
megfeszíttetésüket
hiszik

puzzle

sok ezer darab kitépett angyaltoll
sehogy sem áll össze szárnnyá

gerincferdülés

valójában egyenes a hátam:
gerincem feszíti két néma súly:

a néma súly, hogy egyedül maradtam.
a néma súly, hogy sosem leszek egyedül.

hess madár

nem támaszkodom a nyirkos korlátnak többé.
elmém még elkönyököl rajta, végül felhagyok
deres emléked kényszermelengetésével.
orrom alól törött ágra libben kihűlt illatod.

finálé

most még van idő most még van idő szólni
vagy ha már elfogyott a szél a szádban
elereszteni a megbokrosodott csöndet

(miként kezdik ereszteni a tajtékzó függönyt)

még van idő zavartan meghajolni

enigma

a megváltoztathatatlan, megismerhetetlen kód,
a zárnyelv, melynek elmozdulni nem lehet.
létezésem bizarr kombinációi:
(nem) voltam és (nem) vagyok és (nem) leszek.

d-moll kandúr

dorombolok az elmúlásnak
mosolyog a lábszárát csiklandó bajszon
dörgölődző mélységekbe taszítva
már összegömbölyödve sem alszom

zenit és nadír közt

tudatom
sötét
éjszaka
összeszurkálva
csillagok ezreivel

világrend

kiöregedik a nyakörv
visszatérnek a bolhák

rejtély

hullámokra eső árnyéka a füstnek

fogság

mi rászögeljük az ajtót a tegnapokra
hogy később belessünk a kulcslyukon

názáreti

gyökerezve

égbe

földre

hajtva

lombot

fásulós

ujjairól lerázták a lombot
most görcsösen markolna fagyba
de tenyere már végleg kifeszülve
vizes pókhálókban fönnakadva

válasz

ahogy a számban megsavanyodik az idő
s kortalan öblögetéssel le kell önteni valami szesszel
ahogy zúzmarás bordáim mögött vadul csörög a szívem
ahogy szórok neki némi magot hanyagul ne gyalázza az éhség
ahogy
távolmarad valaki elhallgatva hogy igen

kaszt

mi mind törött szárnyú angyalok vagyunk

bosszú

megérdemelnéd hogy szeresselek

rémálom

egyedül ébredek éjjel.
egyedül ébredek éjjel.
*
*
egyedül ébredek éjjel.
*
egyedül ébredek éjjel.
*
*
*
egyedül ébredek reggel.

legendáink

nevekhez csomózott történeteket lenget a szél hiánya

szerelem

a tökéletes árnyék hosszabb kecsesebb mint amihez tartozik
a tökéletes tenger sosem vezet el a partokig

harmatpont

homlokom alatt szemöldökömön
gyöngyökben elül a pára
errefelé nem volt talaj menti fagy
kint felejtettél éjszakára

egyről kettőre

1

álmom vállgödrödben
lopott biztonság
lopott nyugalom
lopott kegyelem
hajnalban a szemünk csillogása
fejfájás és
minthaszerelem

2

álmom vállgödrödben
legyen biztonság
legyen nyugalom
legyen kegyelem
hajnalban a szemünk csillogása
legyen föltámadás
legyen szerelem

3

álmom vállgödrödben
végső biztonság
végső nyugalom
végső kegyelem
hajnalban a szemünk csillogása
örökkévalóság
végső szerelem

eső

napok óta esik
az ablakot verdesi
hiányod
ajtót nyitok
beengedem
a nyávogó
csapzott világot