lapjárás – avagy a disznó éve

tök ász
zöld ász
makk ász
kolbász

diagnózis

s végül a szar is elfogy
nem marad csak
üres
budin görnyedés
hass
marad a hasmenésből
a jövés-menésből csak
menés
levonul a sírás
nem könnyeznek többé
a kiürült megszidott
belek
zsibbadt térdekkel
fel kell állni
továbbélni az életet

katt (hitvesi líra)

számí
tó
hím
ne
mű
udvari
asságom
enged
előre

úgyis
te
nyitsz
nekem
kapu
katt
ajtó
katt
zára
katt

slisszan
nék
mögöt
te
d
benn
fenn
te
s
üdvöz
ülés
be
csa
tolni
sosem
volt
sosem
van
sosem
lesz
szárnya
katt

hipertónia

a szív

nyuszív

nem egy

anyuszív

odalenn

mintha

remegve

tapadna

rácsra

mi ez az

ütemes

rázkódás

mintha

kotorékeb

ásna

odafenn

mintha

ereket

éveket

keresne

szagolna

mögötte

biztatón

hajolna

előre sok

kotorékeb

mögötti

kezeket

dörgölő

zöldbe öltözött

ember

margarint

izzadó

várakozással

a mangalica

röhögés

sem mer szájuk

szélére kiállni

lenézni onnan

mélybe

inkább csak

előre les

a kicsúszó

nyelv hegyéről

megy-e a

kutya még

le vagy már

lenn van

odalenn

ahol remegve

tapad a rácsra

a szív

a nyuszív

a puszitól

is ijedő

bordák közti

árva

az

ereket

éveket

szerető

markoló

hiszen talán

hiba lenne

nem lenni

másnak

hiba a nyomásnak

engedni

valami szisz

valami diasz

tolja a rácsnak

talán nem is egy

kutya van talán

kotorékebek

ásnak

 

 

új piéta

talán az apjára, talán a fiára
emlékezik éppen. nem is
elméje, inkább a teste
belefeszülne egy új piétába.

(anya az nincs a képen.)

bizony csak saruja van megoldva –
suttog a lábát mosó felkavart
tapasztalt méla iszap fülembe –
nem pedig földi és égi gondja.

lógunk megvakított éjben vízparton.
talán apja-fia sorsát gondolja magára.
fűszálakat-őt markolva irgalmatlan
szamaritánusként vízszint fölött én tartom.

(mert anya az nincs a képen.)

atya és fiú, he? áldott szép pünkösd?
de hol van a szentlélek – horkan bennem
zsigerek metszetében a háromszoros
kérdés –, hogy ne a hátramaradókat büntesd?!

és itt a vég: kitart az a néhány fűszál.
nem merül el és nem húzom partra.
nem kavarog többé az iszap festéke.
nyárfák fényes tövénél sötét se kószál
a megszáradt vásznon. meg vagyunk festve.
a mindörökkön bármelyik pillanatában
bármelyikünknek megkegyelmezve
elereszthetném: nem csúszna vízbe teste.

Prófécia

Testté lett hát az ige,
apró dióhéj-mogyoróbél testté!

Megszületett. Nagy fiú lesz.

Leszen tán seregeknek ura,
vadaknak s bárminemű
háztáji barmoknak
egyesítője, asszem,
füvek és vizek kiterjesztője,
kapocs egek-földek között,
igazak, hamisak ura egyként,
ítélő élőn és holton egyaránt,
leszen új, sőt jobb messiás,
sóhajokat tüntető tekintetű,
lábának nyomában
liliomot fakasztón tiszta –

mert te, te, az apja,
mindezt csak álmodád
egykor – s most, hogy
megszületett, saját
álmaid olcsó madzagát
az ő bokáján bogozod tovább,
te makacs pogány, te,
te pofátlan statiszta!

hősi induló

ó jaj
hogyan legyek
néhány év múlva a hősöd apró gyermekem
ócska macim helyett kapsz temérdek újat
de az még kell nekem

gyerekes

kapaszkodsz a kiságyba fölötte
gügyögsz az orra alá és vigyorog
olyan ártatlan fogatlan vigyor még ez

közben

esténként számolatlanul
bújnak a tükör homályába az évek
s reggelre csak a hideg
marad utánuk
a fürdőszobában
utoljára saját fogatlan vigyorodra ébredsz

szoros

kétcsigaegyházban

pasztell folt neon csíkkal

ujjbegyeim dalát visszhangozza bőröd
pihéid puha táncot járnak
lenyugvó szemünkben a nap ígér gyönyört
megfeszülő izmaink közt fölmordul az állat

klímaváltozásunk

elhidegülés

világmeleg

olykor
még
varjak

szemében is

csillan
napfény

utószezon

létünk gyakran nem más mint ősszel
télre bekulcsolt nyaraló
s benne megannyi ömlő szeretetünk
csak vízcsap mit nyitva feledtek

prófécia

minden szög
gyanús lesz
mindnek
kik
megfeszíttetésüket
hiszik

puzzle

sok ezer darab kitépett angyaltoll
sehogy sem áll össze szárnnyá

gerincferdülés

valójában egyenes a hátam:
gerincem feszíti két néma súly:

a néma súly, hogy egyedül maradtam.
a néma súly, hogy sosem leszek egyedül.

hess madár

nem támaszkodom a nyirkos korlátnak többé.
elmém még elkönyököl rajta, végül felhagyok
deres emléked kényszermelengetésével.
orrom alól törött ágra libben kihűlt illatod.

finálé

most még van idő most még van idő szólni
vagy ha már elfogyott a szél a szádban
elereszteni a megbokrosodott csöndet

(miként kezdik ereszteni a tajtékzó függönyt)

még van idő zavartan meghajolni

enigma

a megváltoztathatatlan, megismerhetetlen kód,
a zárnyelv, melynek elmozdulni nem lehet.
létezésem bizarr kombinációi:
(nem) voltam és (nem) vagyok és (nem) leszek.

d-moll kandúr

dorombolok az elmúlásnak
mosolyog a lábszárát csiklandó bajszon
dörgölődző mélységekbe taszítva
már összegömbölyödve sem alszom

zenit és nadír közt

tudatom
sötét
éjszaka
összeszurkálva
csillagok ezreivel

világrend

kiöregedik a nyakörv
visszatérnek a bolhák

rejtély

hullámokra eső árnyéka a füstnek

fogság

mi rászögeljük az ajtót a tegnapokra
hogy később belessünk a kulcslyukon

názáreti

gyökerezve

égbe

földre

hajtva

lombot

fásulós

ujjairól lerázták a lombot
most görcsösen markolna fagyba
de tenyere már végleg kifeszülve
vizes pókhálókban fönnakadva

válasz

ahogy a számban megsavanyodik az idő
s kortalan öblögetéssel le kell önteni valami szesszel
ahogy zúzmarás bordáim mögött vadul csörög a szívem
ahogy szórok neki némi magot hanyagul ne gyalázza az éhség
ahogy
távolmarad valaki elhallgatva hogy igen

kaszt

mi mind törött szárnyú angyalok vagyunk

bosszú

megérdemelnéd hogy szeresselek

rémálom

egyedül ébredek éjjel.
egyedül ébredek éjjel.
*
*
egyedül ébredek éjjel.
*
egyedül ébredek éjjel.
*
*
*
egyedül ébredek reggel.

legendáink

nevekhez csomózott történeteket lenget a szél hiánya

szerelem

a tökéletes árnyék hosszabb kecsesebb mint amihez tartozik
a tökéletes tenger sosem vezet el a partokig

harmatpont

homlokom alatt szemöldökömön
gyöngyökben elül a pára
errefelé nem volt talaj menti fagy
kint felejtettél éjszakára

egyről kettőre

1

álmom vállgödrödben
lopott biztonság
lopott nyugalom
lopott kegyelem
hajnalban a szemünk csillogása
fejfájás és
minthaszerelem

2

álmom vállgödrödben
legyen biztonság
legyen nyugalom
legyen kegyelem
hajnalban a szemünk csillogása
legyen föltámadás
legyen szerelem

3

álmom vállgödrödben
végső biztonság
végső nyugalom
végső kegyelem
hajnalban a szemünk csillogása
örökkévalóság
végső szerelem

eső

napok óta esik
az ablakot verdesi
hiányod
ajtót nyitok
beengedem
a nyávogó
csapzott világot

bánt

sót szórni nyitott sebembe
gyöngéden visszahajtani bőröm
mélázva szemlélni alvadó vörös
gyöngyöket kés mellett szomjas földön

korreláció

mindegy, mi vagy, ha szakad a madzag:
lufi vagy görbülő szájú gyerek.

apnoé

körbehajózom szemed.
a távolban pillák és ráncok.
pupillád mélyére vetett horgonnyal
felkavart iszapban gyöngyhalászt játszom
egybecsomózott tekintetünk mentén alámerülve.
a lankadó tüdőmből áramló levegő
több helyet teremt a szívnek.
minél mélyebb a víz, annál hidegebb.
fönt, a hullámokon túl mintha derülne.

dilemma

’hálás lehetsz a kettőspontnak: kihagyhatod a kötőszót’

           vagy

’hálás lehetsz a kettőspontnak, mert kihagyhatod a kötőszót’?

végzet

álmában minden hernyó lepke?

tiszta

egy lebarnult gyűrűsujj
egy gyűrű fehér nyoma
barnaságunk múlik
fehérségünk soha

grill

meztelen hátad forró mellkasomhoz ér
fölszisszensz most érzed csak hogy égek
ha csak egy szelet nyers hús lennél
menthetetlenül megsütnélek

október

ágyakban zsibbadunk
párnák paplanok bolyhai
szunnyadó szöszök
lassuló legyek bújnak az ősz elől
futnak a nyarak
mi maradunk

megváltás

az angyalok vesztett helyeken is elidőznek

szent

kövek alatt is megmarad a mag
      sőt
kövek alatt is mag marad a mag

függő

szender, tábortűz körül

infláció

kiirtás vágya egyetlen darázscsípés miatt

Tánc

A tócsákból elvonultak a madarak árnyai.
A porban elsimultak a ráncok.
Ő továbbra is lefelé nézve folytatta a monoton táncot.