2016. december 16.

=

talán nem is metszet –
s ha tágabb az uniónál is?
telibe a részhalmaz sem stimmel...

talán tipikus halmazelméleti
axióma volnánk?
ha az x és y halmaznak
– nyilván pontosan –
ugyanazok az elemei, akkor...
vagy inkább
x és y halmaznak
– nyilván akkor és csak akkor
és nyilván pontosan –
ugyanazok az elemei, ha...

(zárójelben bő másodpercnyi merengő pauza, majd tovább)

te
engem
magadnak érzel,
nem magadénak –

az időtlen extenzionalitás
lehet válasz?
vagy
lehet
határsértő
a szerelem?

2016. december 10.

hagyaték

ne mondd hogy nem hagyunk nyomot a világban
ahol elkaparnak szétszórnak
ott vastagabb és sűrűbb lesz a fű
de
ne légy barom ha nem akarsz legelni
abból ami tavaszra hajt
s azt hiszed üde a színe az íze pedig keserű

ne mondd hogy nem hagyunk nyomot a világban
ahová hámló korpa hullik
ott vastagabb és sűrűbb lesz a por
de
ne véld hogy a belégző gége a porszívó
vége lenne figyelj és halld hogy
nem dúr hangzik inkább egy reszkető moll

ne mondd hogy nem hagyunk nyomot a világban
ahová nem jutott elég szín
ott vastagabb és sűrűbb lesz a vér
de
az utolsó sóhajt a mérlegre csapva
a boltos aki majd beáraz bennünket
néhány grammal talán mégis többet mér

2016. november 3.

metszet (apokrif)

mert lám reggelente midőn kilép az ajtón
újra és újra elveszíted szeme ős ragyogását
míg hozzád vissza őt nem vezetem
szomszéd utca szomszéd város és szomszéd ország
egyaránt a világ távoli sarka
isa kibillenthető rajta a mindennapi kegyelem

ezért hát nagy hited és bizodalmad meglegyen abban
hogy visszakapod őt tőlem az este
mert bizony mondom szívemnek eskütök kedves
hogy miként reggel bentről úgy este kintről is babrál a zárral
hogy napnyugodáskor hazatér miképpen
verebek ülnek a verebekhez

ezért hát örvendjetek egymásnak
és hirdessétek is egymást nem csak igével
nem csupán közös időtök feszülő metszetében
s bizony mondom szerelmes brátim ha emígyen cselekedtek
élhető álmot aludván nem csak e metszet puha fényében
vár titeket közös éden


2016. november 1.

november

nem azért kel a nap később
hogy
sötét legyen a reggel

nem azért csillog a háló
mert
a pók gyöngyökből fűzte

nem azért vérzik az erdő
mert
elmarja a november

nem azért van hideg este
mert
keveset dobsz a tűzre

nem azért édes a sült tök
hogy
megehesd a gyerekkel –

vagy

csak azért kel a nap később
hogy
sötét legyen a reggel

s csak azért csillog a háló
mert
a pók gyöngyökből fűzte

s csak azért vérzik az erdő
mert
elmarta a november

s csak azért nincs hideg este
mert
eleget dobsz a tűzre

s csak azért édes a sült tök
hogy
megetesd a gyerekkel?

2016. október 9.

hold mind a két szemed

hold mind a két szemed
mely valami tőlünk nagyobb fényét veri vissza
vonító éjszakán szomjasan mered
fel tudatom és a látványt magába issza

hold mind a két szemed
köti a forgás a tánc a pálya
követi mozgását állandó partnere
a szívemben keringő vér árapálya

hold mind a két szemed
mosolygós szarkalábak szele
és időnként feltörő víz formálja
pörgő pólusai kicsinykét belelapultak már
böszme létem hitvány gravitációjába

hold mind a két szemed
cicázó lezárhatatlanság
nemtelés-nemfogyás
nappalt idéző időtlenül égő
macskapupillák
fekete nehezteléskabát
közepén egy pár véglegesre szegett
lyukba simuló csontfehér gomb
táguló-szűkülő világegyetememben
állandó fényű ragyogás
háromszögelésemhez nélkülözhetetlen
örök teljében lévő két konstans pont

hold mind a két szemed
ám hátul gondolataid koponyaűr mélyén
mindkettőnek azon féltekéje van mely e
nagy tömegvonzásban forgásban táncban
bárhogy fordulva sehogy se látszik
mert
szondákat elnyelő jóindulatod rejti
a mostnemtelikrá-krátereket
a tarthatnánkelőrébb-tengerek
ősidők óta száraz sós medrét
csak egy-két légköri zavaros pillarebbenés játszik
csillagos-csillogós éjszakát
hogy elfedje a sejtő távcsövek elől
tekinteted olykor opálos kedvét
s én
hiába hunyorítok
mert
hold mind a két szemed
mely valami tőlünk nagyobb fényét veri vissza
s ha föligazítom látószögemet
fölöttem
a csillagos-csillogós ég hunyorogva is tiszta

2016. október 5.

közös

lepedékes metsző mögött az őrlő is lepedékes
esedékes víz mellett a gáz is esedékes
vétkesek közt vétkes aki vétkes

a falkába tartozik állati erényes
foltos vagy kacagó soha nem sörényes
vétkesek közt vétkes aki vétkes

gyűlöletet megérez? félelmet is megérez
bőrszín feszélyez? pedigré is feszélyez
vétkesek közt vétkes aki vétkes

ha a nap veszélyes a szél is veszélyes
ő atom biztos a többi csak esélyes
vétkesek közt vétkes aki vétkes

lyukas jövőd előtt jelened fekélyes
kiszámít elkábít irányít megmérgez
megértés hallgatag uszítás beszédes –
vétkesek közt…

2016. szeptember 22.

ott ahol

a visszakarmolás közben hátratörő körmök csalódottsága mögött
a tisztán maradás zsigeri vágyának iszapos glóriája alatt
a semmibe kirúgott talpak kapaszkodni áhító inai fölött
de mindenekelőtt a körmein maradt
idegen szövetet piszkáló csipás szike szemű lazsnya közöny előtt

2016. június 29.

monokróm

végül
mind
itt maradunk árván:

egyszínű szivárvány
egyszínű ég alatt

felhőkbe vert szögre
akasztott kép:
torzított lebegés
zéróéternitász

feloldódás
előtt
kitömött pillanat





2016. május 12.

2016. április 6.

csöndíz

ez újfent egy aprócska darabot csent a csendből
s amaz észre sem vette ki-be
járó lélegzetének ajtócsapkodó
csámpálása közepette ahogy
ez némán rágcsálni kezdte
a csörgő mássalhangzók hiányát
a prizmacsírát rejtő pohár harsány földet érésének
tagadhatatlan repedhetetlen nemlétét
a karcos csillagok szende szűzi űrön
keresztüli örök együttzuhanását...

ez össze sem érő fogakkal rágott
meg minden hangtalant
a kis darabka csöndből
a bogarak vihar alatti hallgatását
a sírbatétel után itt maradottak
szótlanul gyökerező egyedüliségét
a teremtés előtti vagy
teremtés utáni vagy
teremtés helyetti
merengő hallgatagságát
s míg amaz immár úgy tett mintha nem figyelne
emez belefeledkezni látszott az ízekbe...

2016. április 1.

2016. március 10.

rutin

az egymássalt
egymás melletté
koptató
hétköznapok
eróziója

szemben 

a vágyó tapasztalat
és tapasztaló vágy
gyűrődő
lemezeinek
tektonikájával

2016. január 4.

jóslat

lehulló tollak 
hulló levelek
beomló
hullámain csillámlik
a végtelen mögötti

csukott szárnyakkal 
gubbasztó angyalok
a végtelen mögött
fára madzagolják 
a kiszárított napot

a végtelen mögötti 
előtti ajtó
kilincsén kivirágzik 
a rozsda

végtelen mögötti 
sivatagokat 
egyetlen 
könnycsepp is
összesározna

az utolsó előtti
ember utáni ember
a végtelen mögötti
előtti ajtó
előtt térdel

és
nyakában kacska
kulcs lóg láncon

és
lábánál fekve lassan
jóllakott ponttá
zsugorodnak a sok
doromboló puha talpú
csillagnyolcasok