mely valami tőlünk nagyobb fényét veri vissza
vonító éjszakán szomjasan mered
fel tudatom és a látványt magába issza
hold mind a két szemed
köti a forgás a tánc a pálya
követi mozgását állandó partnere
a szívemben keringő vér árapálya
hold mind a két szemed
mosolygós szarkalábak szele
és időnként feltörő víz formálja
pörgő pólusai kicsinykét belelapultak már
böszme létem hitvány gravitációjába
hold mind a két szemed
cicázó lezárhatatlanság
nemtelés-nemfogyás
nappalt idéző időtlenül égő
macskapupillák
fekete nehezteléskabát
közepén egy pár véglegesre szegett
lyukba simuló csontfehér gomb
táguló-szűkülő világegyetememben
állandó fényű ragyogás
háromszögelésemhez nélkülözhetetlen
örök teljében lévő két konstans pont
hold mind a két szemed
ám hátul gondolataid koponyaűr mélyén
mindkettőnek azon féltekéje van mely e
nagy tömegvonzásban forgásban táncban
bárhogy fordulva sehogy se látszik
mert
szondákat elnyelő jóindulatod rejti
a mostnemtelikrá-krátereket
a tarthatnánkelőrébb-tengerek
ősidők óta száraz sós medrét
csak egy-két légköri zavaros pillarebbenés játszik
csillagos-csillogós éjszakát
hogy elfedje a sejtő távcsövek elől
tekinteted olykor opálos kedvét
s én
hiába hunyorítok
mert
hold mind a két szemed
mely valami tőlünk nagyobb fényét veri vissza
s ha föligazítom látószögemet
fölöttem
a csillagos-csillogós ég hunyorogva is tiszta
