kozm|etika

bekenlek
vastagon
testradírral

szabadon
eresztem
a lelked

vázlat vagy

I.
vázlat vagy amit az idő átrajzol
egy tenyérbe hűlő pénzérme
ott lapult első rövidgatyód
zsebében vénkorod
utolsó gyűrött fényképe

II.
süppedő sötét hártya leszel
körötted pendülő keret az ágy
múltadra feszítve dobolod majd ki
nincstelen jövőd
feltekeredett igazát

III.
félig se faragott szobor vagy
csak szúette darab idő
míg önnön magad a nagy darab fába
míg markodba véső kalapács zárva
te eltűnsz nem pedig elő

tollfosztás

lassan
kopva
nem kap
kodva
megfon
tolva
csöndben
újfent
tollat
lopna
tikkel
takkal
tarka
módra
fösvény
marka
az időnek
angyalaim
suta szárnya
tövéből

kicsorbult
tegnapok
kifent
holnap
innen is
onnan is
mind előlép
mindegyik
másképp
végzi a dolgát
mindegyik
másképp
metszi
a most
bazsa bőrét

éle van
annak
ahogyan
lassan
ráébredünk
hogy
nincs saját csöndünk
mert
magunk vagyunk
a maréknyi
üvegszilánk

mind csilingel
míg gömbbé formált
kezeink
éppen mégsem épen
csak rázzák
sőt
csakrázzák őket
az elmenőket
az érkezőket
a fölsebzőket
a tolltépőket

ekképpen
üvegesedik
tenyered mögé
a te angyalaid szeme is
s
párás ökölbe szorul
minden fakadó
szelíd erdei forrás könnyük

valami gyerek
valami járdán
valami világos tollat
fölvesz
és
szivárvány homloka alól
kacsintó
tengerszemek
csillámlásában
nyújtja
egyre csak nyújtja

mi
pedig csöndben
lassan kopva
szinte lopva
nyúlunk érte
már nem is értve
de azért
megköszönjük