Kriszti napja

 

Korpusz Kriszti angyali lány lehet. Biztosan igazi, valódi angyal, azért emlegeti mindannyiunknak a plébános bácsi: valami nápolyit kaptunk, most először állhattunk be a sorba érte, olvad a számban, nem szabad meg se szólalni, míg el nem tűnik teljesen, persze utána se érdemes csak úgy, magunktól, egészen a szertartás végéig. Na mondjuk, nem is tudnék amúgy, mert feltapadt a szájam padjára. Mit ne mondjak, nem ilyennek képzeltem. Azt mondták, magunkhoz fogjuk venni az urat, de nem igazán értem, mire is gondoltak pontosan, mindössze egy darabka nápolyi jutott, az is kakaókrém nélkül. S szóvá se tehetném, mert hát ugye meg se szabad szólalni...
Hallgatok hát... Azon jár az eszem, milyen magas lány lehet ez a Kriszti, hogy én biztosan jóval alacsonyabb vagyok. Merengek, vajon van-e neki szárnya. Biztosan van, mert hát ugye biztosan angyal, angyal meg hogy lehetne szárnyak nélkül valaki... Van neki – ha magához ölelne, tutira a magasba tudna röpíteni!
Szédülök. Kevés volt a nápolyi, a levegő is kevés. Kinn, az udvaron kalács lesz és kakaó, csak azt nem tudom, először eszünk, aztán fényképeznek, vagy fordítva. Ha engem kérdeznének, bár magam ellen szólnék, én azt mondanám, fordítva: úgy nem lesz annyi barna foltos ing meg ruha a képeken – de hát velem sosem beszélnek fontos dolgokról, csak jelentéktelenekről. Hogy milyen volt az iskola. Meg megettem-e az uzsonnát. Az iskola ugyanolyan mindig. Az uzsonnát meg mindig megettem. Én mindig mindent megeszek. Ha a konyhásnéniknek királyt kellene választaniuk, bizton állítom, engem nagy kövér egyetértésben fölkennének, tolnának nagy veretes koronát a homlokomra, a markomba meg kerülne vastagon baracklekváros pampuska. Pedig nem vagyok én holmi mesebeli legkisebb királyfi, két ovodistapista öcsémmel nem is lehetek sose. A barackot mindig nagyon szerettem. Nyurgaponty koromban mindig barakcnak mondtam, s nem akartak adni a rokonok addig, míg ki nem mondom rendesen... Én mindig mindent megeszek, ha lehet kérni repetát, tutkó ott állok a sorban megint! És erre most egy leheletnyi, szelletnyi nápolyi... Merugye kiöltözve már nem lehet reggelizni, előtte meg a nagy izgalomtól mégse ehetni rendesen...
Lehet, hogy ezt a nápolyit is Kriszti küldte volna, azért emlegeti az atya? Megérezte netán, hogy éhes vagyok, hogy éhes leszek?! Csuda egy lány lehet ez a Kriszti! Még a neve is az enyémből van kicsípve! A nevek meg alapból is csuda dolgok, ugye! Krisztinek is volt valami híres régi rokona, Korpusz Delikti vagy mi volt a neve. Biztosan ő is angyal, ha ugye rokonok. Vagy csak névrokonok lettek volna?
Híres nyomozó lehetett ez a Delikti, mint a Kalambó vagy Sörlakhomsz. Betették valami nagy kő mögé, valami gödörbe vagy lukba, és sokan sokáig keresték, hogy kiderüljön, mi volt az a fontos bűn, ami miatt kezet mostak, és három keresztet vettetek a régi emberek Kálvária országában vagy Pislátusban vagy hol... Ja, de nem: ha őt keresték sokan, akkor ő nem is lehetett a nyomozó! Akkor ő lett volna az első áldozat, és most őt ünnepeljük? Valami ilyesmit is mantráztak nekünk, nem emlékszem már pontosan, hogy is volt, lehet, hogy akkor is éhes voltam. Nem értem én ezt a világot. A felnőttek feje nagyobb, abban több történet fér el, nem is értem, miért akarnak egy gyerek fejébe ugyanannyit beletenni – nem beszélve arról, hogy az enyém – legalább a fejem – már a kezdetektől folyton tele van.

Kriszti napja valamiért nagy ünnepség, ajándékba még egy karcórát is kapok. Aznap kétféle fénykép készül rólam. Az egyiken vigyorogva állok öltönyben, patyolattiszta ingben: sehol egy morzsa se, nemhogy még kakaófolt! Csík szemem a látóhatár alja, egymásra zárt, fölfelé mutató két tenyerem kilövésre kész rakéta, mögöttem a templomkert, mellettem képenként egyik-másik osztálytárs és unokatesó báli hercegnőnek öltöztetve – szárnya persze egyiknek sincs –, fent, odafent, frissen vágott körmű ujjbegyeim által becélozva Kriszti világa, a reánk boruló végtelen tollpaplan.
A többi kép már otthon készül, ötletem sincs, ki fotózza őket. Mi biztosan nem, mert mindenki rajtuk van, meg aztán fényképezőgépünk sincs akkoriban. Az egész család a kamerába néz – ünneplő tekintetek, immáron ünneplő nélkül –, leszámítva engem, az enyém folyamatosan alászáll: az órára.
Fölkerült a csuklómra, és rohanok az udvar hátsó részébe, vár a hintaállvány, bevágódom, aznap késő estig már űrhajós vagyok: csodaműszeremmel fölszerelkezve nem kerülhet elém akadály, csak lököm, lököm a hintát, és kizökken az idő, és óh, megváltás, hogy nem született senki helyrelökni azt! Szállok neki az égnek, mintha valaki hívna, mintha várnának odafenn, de a láncok kimérte ív végén minden alkalommal vissza-vissza is tántorodik velem fürge kis Sólymom – az enyém még nem ezeréves, de majd az űrhöz öregszik!
Szédülés: néha landolni kell egy-egy idegen bolygón vagy ismerős süteményestál mellett, hogy elmúljon. De aztán újra és újra felülök ismét, s kilövés! Precíziós eszközömmel navigálva igazítom újra és újra látószögemet az égbe, kémlelem, hol lehet a Kriszti világa, vajon tekint-e ő is lefelé reám, ereszkedik-e olyan elszántan hozzám, mint ahogyan én emelkednék feléje, számolgatom, megérzik-e majd a finom műszerek a levegő billenését, ahogy a bagolyénál is csöndesebb röptű tollak űrhajóm hevülő pajzsa felé tolják a lendületük előtt összetorlódott napfényt. Aztán valakik szürkére festik az eget. Aztán feketére. Az ünnep hipp-hopp kifordul alólam, másnap iskola.
Keserű tapasztalat, így, visszagondolva, hogy milyen hamar és milyen nagyon szétválhatik hit és technológia ügye: keresztül-kasul többször átszelve a kozmoszt az a nyavalyás űrhajó egész délután egyetlenegyszer sem vitt a mennyekig...