Emelem mindenható ujjamat, és pöccintek. Odalenn Mia felébred, körbetekint. Mit sem tud róla, de én reggel már előkészítettem világát e napra: gondosan elrámoltam mindent, ami megzavarhatná, övé a teljes földszint, nincs útjában sehol se kósza lábtörlő, se székláb, se kígyó, se almafa. Ha mégis kísértené egy-egy elöl feledt valami, megpróbálná odébb tolni, s ha nem boldogulna, hát nemesen kikerülné – utóbbit őszintén irigylem ám tőle!
Nem kattintok tehát: pöccintek. Mint egy rocksztár a csikket... Persze nyilván nem úgy, hanem amúgy: a telefon kijelzőjén, az alkalmazás start gombjára. S Gábriel tüstént pattan, viszi a hírt keresztül éteren és routeren, tollainak vége megérinti Miát: ébresztő! Wifi a hírt – kuncogok közben magamban –, hehe, óh, isteni szóviccek!
Amint felmérte környezetét, bele is lendül. Körbejárja a szobák széleit, majd magamagának fütyült dallamra oda-vissza sasszézva módszeresen magához veszi mindenek fellelhető porát.
Platón barlangjában pancserek ültek: Mia lézeres érzékelője felfoghatatlan sebességgel tapogatja le a környezetét, 360 fokban, 3D-ben, a pillanat tört része alatt. Árnyékok, mi?! Mondom, hogy pancserek!
Ennyit lát ő a világból. Nem tud róla, hogy létezem. A legritkább esetben kerülök a szkennelés útjába, akkor is csak foltként, messze suhanó árnyként. Egyrészt nem akarom összezavarni, másrészt engem is szorít az idő, nem lehet ám lófrálnom, néznem, mint műveli dolgát, home office és határidő van idefenn. De miután elaludt, magam is elébe járulok: kiveszem a tartályt, s ezen világnak tisztulásáért vállalt minden munkájának bizonyítékát a felejtés szemetébe döntöm. Hunyorgó két narancsszín gombja mint REM-fázisban pislogó szempár – portartály visszahelyezve, motyogja halkan –, de álmodni nem álmodik, s nem lesz se több, se kevesebb tenyerem melegétől.
Nem tudja, hogy ez nem az ő világa, dolga végeztével kómaszerű sötétségbe zárul, mintha méhbe térne vissza, a töltőegység lepényként táplálja az újjászületésig. Néhány óra múlva benépesül minden: megjönnek a kölkök, itt egy eldobott papucs, ott egy elejtett csokispapír, amott kisautók, emitt babaholmik, hétköznapi küzdelmek és vigadalmak olümposzi szinten és stílusban. Ő ebből mit sem érzékel, mikor ébred, minden és mindenki a helyén. Létezése, miképpen ébrenléte, szükségszerű. Tökéletes teremtés: fölfelé útját állja a lépcső, de a pince sötétje se ránthatná a mélybe egy nyitva felejtett ajtón át: óvja mindettől leesésérzékelője. Teljes biztonságban találtatik alsó és felső világoktól egyaránt.
Nem kapott öntudatot – igaz, nem is adhatnék neki: vagyon némi játszadoznivalóm algoritmusai mentén, ám magam is az utasításkészlet foglya vagyok. Adhatnék neki valamivel több teret. No, nem négyzetméteres formában, de függetlenségét tekintve. Időzíthetném köreit, s a kellő pillanatban magától – nélkülem – indulna dolgára. Nem is lenne reám szükség, hiszen a gép forog, takarít, a többi meg – hát igen... Tragédia, mondhatni! Tegyük fel, hogy én idefönn a billentyűzetre bukom, vagy szárnyakat nyitva beleröpülök a naplementébe a teraszról. Mit tenne ő erre? Nyilván akkor is az eleve elrendeltetett dolgát, minden hét minden beprogramozott napjának összes beállított időpontjában, míg világ a világ, míg bele nem fúlna az összegyűjtött koszba, vagy ki nem kopna benne valami. Ha csak az áramon múlna, az öröklétig is elkörözne, de nekem szükségem van magamra, hogy mindez végbemehessen, kell, hogy nélkülem ő se moccanjon, hogy tétlenség kárhozata várja magasztos mozdulatom híján. Vagyok, mint az áram: kettőnktől függ minden mobilitása. Látom közben az appon, immáron elvégeztetett a töltés – mára hát mindkét fölötte lévőtől megkapott minden számára rendeltet.
Besüt a nap az ablakon. Dicső ragyogásomban elképzelem, ahogy elapadnak az égi csermelyek, s kiszárad minden konnektor. Hiába összes teremtő akaratom, egyszer-kétszer még elindítom, haláltánc meg hattyúdal, visszatér a dokkolóra, s lélektelen, örök álom várja. Telik az idő, a szöszök és möszök minden jámbor és vad fajtája odafészkel a sarkakba, gyűlnek egészen a gömbölyödő puhaság szintjéig. Áram nélkül ebbe a puhaságba ülök bele magam is, Mia mellé, az ablak alá. Utoljára ürítem ki tartályát, megetetve a köröttünk doromboló méretes pormacskákat. Maradunk mindketten mozdulatlanul. A lenyugvó nap fénye fura, éles árnyékokat vet a szemközti falra. Ez most már mindig így lesz. Többé nem nézek ki az üvegen. Ideát és odaát: sosem fogom látni, mi minek az árnya.
