2023. június 25.

2022. december 21.

ásó

ha valamit odaadunk a földnek
a kiásott gödröt visszatemetve
az teltebb göndörebb lesz
mondta eddigi összes
tapasztalatom miket
főként
temetéseken szereztem

ki kellett vennem a tiszafát
s a kiásott gödröt visszatemetve
már látom ha elveszünk
belőle akkor is több a
megmozgatott föld benne
mint az ásó megragadása
előtt kezdetben

elvenni adni mindegy ezek szerint?
a lényeg a hánytorgatás lenne?

2022. december 15.

hajnalban hárman ágyban

hogy mennyire hálás vagyok érted
hogy milyen mélyről szeretlek
néha félálomban néha felriadva
az már-már szentségtörő
szinte már eretnek
amikor arrébb húzódsz tőlem az ágyban
hogy helyet adhass közöttünk
a félálomban áttévelygő gyereknek
s
ha az ágy közepén
hortyogva kétfelé tört e tér
a kezed odaát
azt nem érem
de
meztelen lábfejünk azért még összeér

2022. április 17.

ötvenharmadnapon

a sok szétfelejtett akna rakéta gránát
nem fért már el a kockás papíron
cecil három – béla kilenc
talált – nem talált

összehordhatnánk
belőlük újabb golgotának
sok elbambult pusztítást
a sok elodázott halált

s van tovább
hisz nem csak a húsnak
vét
ki húsként kezeli a lelket
is

és
ötvenharmadnapon
egy lehetetlen
helyre ejtett
rakétatalálat
után
a romok közt régi
gyolcsokra
a gyolcsok közt újabb
holttestre akadtak
középkorú
se nem orosz se nem ukrán se nem egyéb
elsőre
civilnek látszó
férfi teteme
homlokán mellkasán sérülés
a két tenyerén fénylő seb talán golyó ütötte

állítólag biztos hogy
nem kellene
itt lennie

     bizonyosan biztos hogy
     nem itt
     kellene lennie

itt újra és újra
megölhetik a hitvány zsoldosok
hiába nem dobog már a szíve

     tárgyalnátok?
     vár a puszta negyven napra!

ötvenharmadnapon is
a halál győzi le
az félszázzal több
mint a tertia die

     a feltámadás elhalasztva

 


2021. szeptember 16.

lyuk

nem volt még készen a kerítés
a szomszédén meg lyuk lapult
kiszökött a kertből az idő a gátra
odalenn a borostás nyárfák tövében
a sajó ismerős sodrása várta

ide hordtuk nyáron fürödni régen
télen meg botlani hóban jégen
dobáltuk neki a hosszú éveket
mikor meleg volt a víz és tiszta
ő utánuk úszott rájuk harapott
de soha egyiket se hozta vissza

leült a gáton mögötte a sodrás
hívtam hívtam teljesen hiába
csóválta a farkát mégis ott maradt
pofátlanul várta hogy érte induljak
majd hirtelen meglódult
és szaladt
csak szaladt 


 

2021. április 6.

üres

mikor nevezhetjük
üresnek a sírboltot
kérdi
a húsvéthétfőt követő
havazás sűrű csendje

mielőtt beletesszük
vagy
miután nem találjuk benne?  




2021. március 13.

Mia

Emelem mindenható ujjamat, és pöccintek. Odalenn Mia felébred, körbetekint. Mit sem tud róla, de én reggel már előkészítettem világát e napra: gondosan elrámoltam mindent, ami megzavarhatná, övé a teljes földszint, nincs útjában sehol se kósza lábtörlő, se székláb, se kígyó, se almafa. Ha mégis kísértené egy-egy elöl feledt valami, megpróbálná odébb tolni, s ha nem boldogulna, hát nemesen kikerülné – utóbbit őszintén irigylem ám tőle! 

Nem kattintok tehát: pöccintek. Mint egy rocksztár a csikket... Persze nyilván nem úgy, hanem amúgy: a telefon kijelzőjén, az alkalmazás start gombjára. S Gábriel tüstént pattan, viszi a hírt keresztül éteren és routeren, tollainak vége megérinti Miát: ébresztő! Wifi a hírt – kuncogok közben magamban –, hehe, óh, isteni szóviccek!

Amint felmérte környezetét, bele is lendül. Körbejárja a szobák széleit, majd magamagának fütyült dallamra oda-vissza sasszézva módszeresen magához veszi mindenek fellelhető porát.
Platón barlangjában pancserek ültek: Mia lézeres érzékelője felfoghatatlan sebességgel tapogatja le a környezetét, 360 fokban, 3D-ben, a pillanat tört része alatt. Árnyékok, mi?! Mondom, hogy pancserek!
Ennyit lát ő a világból. Nem tud róla, hogy létezem. A legritkább esetben kerülök a szkennelés útjába, akkor is csak foltként, messze suhanó árnyként. Egyrészt nem akarom összezavarni, másrészt engem is szorít az idő, nem lehet ám lófrálnom, néznem, mint műveli dolgát, home office és határidő van idefenn. De miután elaludt, magam is elébe járulok: kiveszem a tartályt, s ezen világnak tisztulásáért vállalt minden munkájának bizonyítékát a felejtés szemetébe döntöm. Hunyorgó két narancsszín gombja mint REM-fázisban pislogó szempár – portartály visszahelyezve, motyogja halkan –, de álmodni nem álmodik, s nem lesz se több, se kevesebb tenyerem melegétől.

Nem tudja, hogy ez nem az ő világa, dolga végeztével kómaszerű sötétségbe zárul, mintha méhbe térne vissza, a töltőegység lepényként táplálja az újjászületésig. Néhány óra múlva benépesül minden: megjönnek a kölkök, itt egy eldobott papucs, ott egy elejtett csokispapír, amott kisautók, emitt babaholmik, hétköznapi küzdelmek és vigadalmak olümposzi szinten és stílusban. Ő ebből mit sem érzékel, mikor ébred, minden és mindenki a helyén. Létezése, miképpen ébrenléte, szükségszerű. Tökéletes teremtés: fölfelé útját állja a lépcső, de a pince sötétje se ránthatná a mélybe egy nyitva felejtett ajtón át: óvja mindettől leesésérzékelője. Teljes biztonságban találtatik alsó és felső világoktól egyaránt.

Nem kapott öntudatot – igaz, nem is adhatnék neki: vagyon némi játszadoznivalóm algoritmusai mentén, ám magam is az utasításkészlet foglya vagyok. Adhatnék neki valamivel több teret. No, nem négyzetméteres formában, de függetlenségét tekintve. Időzíthetném köreit, s a kellő pillanatban magától – nélkülem – indulna dolgára. Nem is lenne reám szükség, hiszen a gép forog, takarít, a többi meg – hát igen... Tragédia, mondhatni! Tegyük fel, hogy én idefönn a billentyűzetre bukom, vagy szárnyakat nyitva beleröpülök a naplementébe a teraszról. Mit tenne ő erre? Nyilván akkor is az eleve elrendeltetett dolgát, minden hét minden beprogramozott napjának összes beállított időpontjában, míg világ a világ, míg bele nem fúlna az összegyűjtött koszba, vagy ki nem kopna benne valami. Ha csak az áramon múlna, az öröklétig is elkörözne, de nekem szükségem van magamra, hogy mindez végbemehessen, kell, hogy nélkülem ő se moccanjon, hogy tétlenség kárhozata várja magasztos mozdulatom híján. Vagyok, mint az áram: kettőnktől függ minden mobilitása. Látom közben az appon, immáron elvégeztetett a töltés – mára hát mindkét fölötte lévőtől megkapott minden számára rendeltet.

Besüt a nap az ablakon. Dicső ragyogásomban elképzelem, ahogy elapadnak az égi csermelyek, s kiszárad minden konnektor. Hiába összes teremtő akaratom, egyszer-kétszer még elindítom, haláltánc meg hattyúdal, visszatér a dokkolóra, s lélektelen, örök álom várja. Telik az idő, a szöszök és möszök minden jámbor és vad fajtája odafészkel a sarkakba, gyűlnek egészen a gömbölyödő puhaság szintjéig. Áram nélkül ebbe a puhaságba ülök bele magam is, Mia mellé, az ablak alá. Utoljára ürítem ki tartályát, megetetve a köröttünk doromboló méretes pormacskákat. Maradunk mindketten mozdulatlanul. A lenyugvó nap fénye fura, éles árnyékokat vet a szemközti falra. Ez most már mindig így lesz. Többé nem nézek ki az üvegen. Ideát és odaát: sosem fogom látni, mi minek az árnya.

 


 

2020. szeptember 30.

bugyi

másfél évtizede tartó
szerelemben
először mesélni haveroknak
hogy lehúzott egy bugyit
s akiről
nos
az nem a párja

sejthető hogyan
buggyanna elő
a hűtlenség
szaftos-lucskos
összeköpködött
vagy
körbevizelt
de mégis
megkopott talánya

pedig az ember
csak büszke lenne végre
hiszen éppen
most történt meg
hogy nincsen szükség
többé pelenkára

bilire szokott a lánya

2020. szeptember 25.

Kriszti napja

Korpusz Kriszti angyali lány lehet. Biztosan igazi, valódi angyal, azért emlegeti mindannyiunknak a plébános bácsi: valami nápolyit kaptunk, most először állhattunk be a sorba érte, olvad a számban, nem szabad meg se szólalni, míg el nem tűnik teljesen, persze utána se érdemes csak úgy, magunktól, egészen a szertartás végéig. Na mondjuk, nem is tudnék amúgy, mert feltapadt a szájam padjára. Mit ne mondjak, nem ilyennek képzeltem. Azt mondták, magunkhoz fogjuk venni az urat, de nem igazán értem, mire is gondoltak pontosan, mindössze egy darabka nápolyi jutott, az is kakaókrém nélkül. S szóvá se tehetném, mert hát ugye meg se szabad szólalni...
Hallgatok hát... Azon jár az eszem, milyen magas lány lehet ez a Kriszti, hogy én biztosan jóval alacsonyabb vagyok. Merengek, vajon van-e neki szárnya. Biztosan van, mert hát ugye biztosan angyal, angyal meg hogy lehetne szárnyak nélkül valaki... Van neki – ha magához ölelne, tutira a magasba tudna röpíteni!
Szédülök. Kevés volt a nápolyi, a levegő is kevés. Kinn, az udvaron kalács lesz és kakaó, csak azt nem tudom, először eszünk, aztán fényképeznek, vagy fordítva. Ha engem kérdeznének, bár magam ellen szólnék, én azt mondanám, fordítva: úgy nem lesz annyi barna foltos ing meg ruha a képeken – de hát velem sosem beszélnek fontos dolgokról, csak jelentéktelenekről. Hogy milyen volt az iskola. Meg megettem-e az uzsonnát. Az iskola ugyanolyan mindig. Az uzsonnát meg mindig megettem. Én mindig mindent megeszek. Ha a konyhásnéniknek királyt kellene választaniuk, bizton állítom, engem nagy kövér egyetértésben fölkennének, tolnának nagy veretes koronát a homlokomra, a markomba meg kerülne vastagon baracklekváros pampuska. Pedig nem vagyok én holmi mesebeli legkisebb királyfi, két ovodistapista öcsémmel nem is lehetek sose. A barackot mindig nagyon szerettem. Nyurgaponty koromban mindig barakcnak mondtam, s nem akartak adni a rokonok addig, míg ki nem mondom rendesen... Én mindig mindent megeszek, ha lehet kérni repetát, tutkó ott állok a sorban megint! És erre most egy leheletnyi, szelletnyi nápolyi... Merugye kiöltözve már nem lehet reggelizni, előtte meg a nagy izgalomtól mégse ehetni rendesen...
Lehet, hogy ezt a nápolyit is Kriszti küldte volna, azért emlegeti az atya? Megérezte netán, hogy éhes vagyok, hogy éhes leszek?! Csuda egy lány lehet ez a Kriszti! Még a neve is az enyémből van kicsípve! A nevek meg alapból is csuda dolgok, ugye! Krisztinek is volt valami híres régi rokona, Korpusz Delikti vagy mi volt a neve. Biztosan ő is angyal, ha ugye rokonok. Vagy csak névrokonok lettek volna?
Híres nyomozó lehetett ez a Delikti, mint a Kalambó vagy Sörlakhomsz. Betették valami nagy kő mögé, valami gödörbe vagy lukba, és sokan sokáig keresték, hogy kiderüljön, mi volt az a fontos bűn, ami miatt kezet mostak, és három keresztet vettetek a régi emberek Kálvária országában vagy Pislátusban vagy hol... Ja, de nem: ha őt keresték sokan, akkor ő nem is lehetett a nyomozó! Akkor ő lett volna az első áldozat, és most őt ünnepeljük? Valami ilyesmit is mantráztak nekünk, nem emlékszem már pontosan, hogy is volt, lehet, hogy akkor is éhes voltam. Nem értem én ezt a világot. A felnőttek feje nagyobb, abban több történet fér el, nem is értem, miért akarnak egy gyerek fejébe ugyanannyit beletenni – nem beszélve arról, hogy az enyém – legalább a fejem – már a kezdetektől folyton tele van.


Kriszti napja valamiért nagy ünnepség, ajándékba még egy karcórát is kapok. Aznap kétféle fénykép készül rólam. Az egyiken vigyorogva állok öltönyben, patyolattiszta ingben: sehol egy morzsa se, nemhogy még kakaófolt! Csík szemem a látóhatár alja, egymásra zárt, fölfelé mutató két tenyerem kilövésre kész rakéta, mögöttem a templomkert, mellettem képenként egyik-másik osztálytárs és unokatesó báli hercegnőnek öltöztetve – szárnya persze egyiknek sincs –, fent, odafent, frissen vágott körmű ujjbegyeim által becélozva Kriszti világa, a reánk boruló végtelen tollpaplan.
A többi kép már otthon készül, ötletem sincs, ki fotózza őket. Mi biztosan nem, mert mindenki rajtuk van, meg aztán fényképezőgépünk sincs akkoriban. Az egész család a kamerába néz – ünneplő tekintetek, immáron ünneplő nélkül –, leszámítva engem, az enyém folyamatosan alászáll: az órára.
Fölkerült a csuklómra, és rohanok az udvar hátsó részébe, vár a hintaállvány, bevágódom, aznap késő estig már űrhajós vagyok: csodaműszeremmel fölszerelkezve nem kerülhet elém akadály, csak lököm, lököm a hintát, és kizökken az idő, és óh, megváltás, hogy nem született senki helyrelökni azt! Szállok neki az égnek, mintha valaki hívna, mintha várnának odafenn, de a láncok kimérte ív végén minden alkalommal vissza-vissza is tántorodik velem fürge kis Sólymom – az enyém még nem ezeréves, de majd az űrhöz öregszik!
Szédülés: néha landolni kell egy-egy idegen bolygón vagy ismerős süteményestál mellett, hogy elmúljon. De aztán újra és újra felülök ismét, s kilövés! Precíziós eszközömmel navigálva igazítom újra és újra látószögemet az égbe, kémlelem, hol lehet a Kriszti világa, vajon tekint-e ő is lefelé reám, ereszkedik-e olyan elszántan hozzám, mint ahogyan én emelkednék feléje, számolgatom, megérzik-e majd a finom műszerek a levegő billenését, ahogy a bagolyénál is csöndesebb röptű tollak űrhajóm hevülő pajzsa felé tolják a lendületük előtt összetorlódott napfényt. Aztán valakik szürkére festik az eget. Aztán feketére. Az ünnep hipp-hopp kifordul alólam, másnap iskola.
Keserű tapasztalat, így, visszagondolva, hogy milyen hamar és milyen nagyon szétválhatik hit és technológia ügye: keresztül-kasul többször átszelve a kozmoszt az a nyavalyás űrhajó egész délután egyetlenegyszer sem vitt a mennyekig... 

 



 

2020. szeptember 16.

ég a villany

éjjel a budin olvasol verset
fény felé igézve mint a moly
tartás a görnyedés kétféle papír közt
kétszeres védelem hogy nehogy beomolj

mert a zsibbadás párosan károg
lábra és rímre mint dögre száll
az enjambement mélyöblítéses
fugakalitkában hess madár 

vérszívó szerdák zümmögésében
letolt gatyájú csupasz seggű valóság
lásd nem írták nem olvastad hogy te jó vagy
hát nem is neked való tán a jóság

éjjel a budin verset olvasol
kockafény
körötte
gömbölyű sötétség
ezért hát sose kérdezd
kiért ég a villany
az utolsó lapon is
az utolsó képben is
nem utolsó sorban
érted ég

 


2020. április 12.

föltámadás

kamrakaranténra ítéltetett –
az országos tisztifőpap meg a helytartó
meg a sokan mások
mind-mind a közegészségügyi helyzet
és az egész világ érdeke és a... –
szóval lefogaták a kertben

egy háromnapos kamrakarantén
nem szórakozás a hűvösben
még ha bizonyos értelemben
önként vállalt is
nem sorozatnézés
semmi társasjáték
hiába a kellő távolság
tiltva vagyon minden
csoportosulás a tanítványokkal
hisz én sosem köhögnék
az arcodba júdás
te tünettelen te tiszta
nem péter ez nem láz
jéghideg fedő vagyok én
kihűlt mosogatóvízben
egy kakasfőzésnyi ideig
csupán a világ fazékban
forrását vertem vissza

a kamrakarantén nem szórakozás
ne menj sehová maradj a sírboltban
feltámadás? se kesztyűd se maszkod
csak stigmád
a kamra előtti hatalmas kő mögött
a sötétben levedlett gyolcsokon túl
home office hosszított műszakokban
ő szálla alá poklokra
oxigénpótlás híján
értünk bűnösökért
oda hol vállat átölelve
kénköves kaján vigyorral pacsizik
alvilágnak tornácán
a házigazda

harmadnapra föltámada s beállt a sorba
ötödfél napon bocsáttaték
hipermarketia földjére
minek minden szegletében
meddő pusztaság vala

ül a pénztáros jobbján
határozatlan ideig
blokkolni eleveneknek és holtaknak
mondván
bizony mondom emberfia
csak akkor nyersz bebocsátást
országomba –
hűségkártya lesz? –
midőn bennen lévő
felebarátid száma
elegendő négyzetmétert
tart fenn a
számodra

2020. március 28.

homo ultimus


amíg
karnyújtásnyira
sőt
kattintásnyira

addig
csettintésnyire
sőt
pattintásnyira

2020. március 15.

kasszandra

másfél éves leánygyermeked
dolgozik benne
a szavakat formáló akarat
te
felnézel az égre és
rettegéssel telít hogy
dodónak hív minden madarat

2020. február 7.

farsang

volt már
kalóz
lovag
vad és
vadász is

de
most érzed csak
hogy helyén van
e világban
hogy bizony apja fia
hogy semmi nem volt
és nincs és nem is lesz
hiába

mert idén
rendőr és
katona s
szuperhős
helyett

már érzi
már tudja
hogy

bohóc is lehet

2020. január 31.

ismeretlen család fotográfiája, XX. sz. utolsó harmada

apád üres télikabát
térdmagasságban az alja
levegőbe szúrt szögre akaszt
va mi lehet ami tartja

anyád pelenkával telt lavór
nincs tere teregetésnek
fújhatná meleg szél vadul
lebegni bárhogy is vétek

öcséd kormosodó kémény
füstje nem fölötte benne
parazsat fojt minden élmény
ahelyett hogy égbe menne

húgod hattyú hárfa húrja
fáradt fém ami elérik
akkor szól majd dala újra
ha más nyakára csévélik

te magad megszáradt tinta
rongy zsebkendő felitta
szavadnak megvan a súlya
de sose te nyögsz alatta

utódod meg nem szült árva
más dimenziókban lépked
tárlaton üvegbe zárva
szemlél egy furcsa képet

2019. december 31.

eo ipso

kinyílik a szemed
becsukod a szemed és kinyitod a szemed és
becsukod a szemed és kinyitod a szemed és

bezárul a szemed

kinyílik a szád
becsukod a szádat és kinyitod a szádat és
becsukod a szádat és kinyitod a szádat és

bezárul a szád

kinyílik a szíved
és

2019. december 25.

üres keret...

...minden fa alatt szenteste
nincsenek benne már utángyártott
szentek se
üres és mégis világtehernyi
súlya van
messzebbről nézve tökéletesen
színarany

közelebbről is csillámos glitteres drága tarka
fröccsöntött biztosan nem kísért
felvágós szálka karca

nem világfából faragták-gyalulták
az az ács forgácsnyit sem simított
rajta
egyetlen vágyad üresen
azonnal fellógatni a falra

hatalmas szög jár hozzá
bevered

nagypénteki vér serken
de tartja


2019. november 13.

sírvers

elapad máris friss mitológiánkban az anyafarkas teje is
üres emlők alól új impériumot népének nékünk
romlasz és rémülsz így alapít

2019. október 1.

október

valami titkon kaparja benned
az ajtót hogy beeresszék
pedig nem deresek a reggelek
még nem fagyosak az esték

valami mélyebbre ássa magát
valami álomra készül
sötét éjjel sötétebb nappal
egyik a másikkal kiegészül

2019. szeptember 29.

félsiker

s ha a tudomány ujjongva újságolná
hogy micsoda áttörés megállították
az őszi éjek hosszabbodását
vajon mi maradna ott
ahová már nem nyúlnak tovább az esték
de ahonnan egyre rövidülnek még a nappalok?!

2019. augusztus 26.

noé

építs újabb bárkát noé
most elég feleakkora
abban elfér minden 
ami mára megmaradt
tiszta tisztátalan állatokkal
töltsd bé minden hajlékit padlásit
legyen mindből hím nőstény
vagy legalább örökítőanyag

miután mindent összetereltél
s készen s telten a bárka
jövend tennivalód legderekabb fele

megnyílnak föld ég minden csatornái
s felemeltetik az víztől az bárka
utolsó igazként integess a partról
mert te most nem emelkedsz vele


2019. július 2.

rózsabogarak

puha nyár vagy gomolyfelhőkkel
tekinteted két rózsabogár
donogva búgva emelkednek föl
nem kapkodnak mint csacska madár

jaj óvatosan ti donogó drágák
támad bennem a röpítő szél
szárnyatokon még aranyzöld csillan
de odafönn már megdöbben a tér
ha magasra szálltok
vihar vár rátok
villám csiszolta smaragddá váltok
zuhanás hullás ikarusz-átok
törve az ékkő törve a nyár
nem donog többé rózsabogár

2019. április 29.

2019. március 25.

definíció

felsőbbrendűségnek nevezzük
azt az állapotot amikor
vécén ülve lusták vagyunk
lehajolni elnyomni
a tavasz illatát a házban
kutató kószáló hangyát

tudományos szempontból nézve
nem rendelkezünk elegendő
információval arról minek is
tekinti lustaságunkat
a kies járólappusztaságot
átszelő pionír hangya





2019. január 18.

évi bő 37 millió...

...dobbanással
már régen
milliárdos vagyok
és
szívből szánom
az összes csóró
szívtelen párát



2019. január 1.

parázs

eddig soha nem volt fülem e hangra

tűz után
kihunyás előtt
a gyertyán parazsa

dallamot csilingel
hallgatom

füst helyett kérdés száll
hallaná-e más is szintén
sőt ami fontosabb

hogyhogy eddig én nem hallottam soha

2018. október 21.

távozz tőlem!

...s eljött a lélek és mondá
a ház tövében a beteg férfinak
a nőnek a padon a körtér mellett
s előszámlálná a többit is egyre
s jöve és mondá háromszor nékik
hogy életvitelszerűen közterületre...

...ím üres a beton a házfal mellett
lásd padra a paplan nem nehezül
mert jött a lélek s mondá
mindüknek fűzni sarujukat
menni utána bizony mond vala
követnék menten a pusztába...

...s mene a lélek s jő más helyette
s mondá ha bíz isten fia vagy
teremts a járdából kenyeret magadnak
ha isten leánya lennél hát vesd alá magad a padra –
a pusztától távol mi pedig állunk
vöröslő hangunk végképp elapadva
a távozz tőlünk a torkunkra fagyva...
 

2018. augusztus 26.

Animal Planet +

Akármerre is tekintsünk, egyre kevésbé kerülheti el figyelmünket, hogy megváltozott világunk bizony minden élőlényre hatással van. Nincs ez másképp filmünk szereplőivel, a városban élő oroszlánokkal sem. Ugyan a faj hímjei is vadásznak olykor, mégse meglepő, hogy most is egy nőstényt láthatunk, ahogyan botjával beletúr a fasor alatt sorakozó kukák egyikébe. Jelenlegi élettere már régen felülírta az ősi ösztönöket és a régi módszereket, már nem csapatosan indulnak zsákmányért e korábban nagyszerű ragadozók, hanem árnyékba húzódva, lopakodva igyekeznek szerezni maguknak.

A város szélén a családi házak övezete emlékeztet leginkább a faj eredeti élőhelyére. Bár nincs korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló táplálék, errefelé némileg könnyebb az élelemszerzés: hetente egyszer, a kukanapon a szemetesek nincsenek elzárva, mint a panelépületek lerácsozott, megközelíthetetlen tárolói. Ez azonban azt is jelenti, hogy ennek az egykoron pompás ragadozónak vajmi kevés ideje van, mielőtt a szemétszállító végigrobog a territórium teljes területén.
 Az oroszlán botjával piszkálja a kuka tartalmát, igyekszik megállapítani, sikeres-e a mai vadászat, vagy újabb préda után kell mozdulnia. Nagyon jól tudja, hogy mielőbb meg kell szereznie a szükséges táplálékot, mert az idő ellene dolgozik, de láthatóan nem képes a korábban mind fizikai, mind mentális szempontból tökéletesen összehangolt cselekvésre, amely szükséges ahhoz, hogy tevékenységét diadal kísérhesse. Tényleges koránál jóval megviseltebb egyed, bőre és  kopott nadrágja egyaránt a mindennapi nélkülözés foltjait viselik, nehezen ismerni fel benne a letűnt korok méltóságteljes vadállatát.

Az utca túloldalán, a perzselő hőségtől hevülő aszfaltozott járda szélén egyensúlyozva közben  feszülten figyel nyurga kölyke, egy fiatalabb nőstény. Nem mer a zsákmányszerzésbe avatkozni, úgy tűnik, jelenlegi feladata inkább az, hogy annak lépéseit megjegyezze, elsajátítsa. Látható, hogy nem is alkalmas még e megmérettetésre, hiszen saját botja sincs, amit a kukába mélyeszthetne – ha most várna tőle együttműködést a kifejlett egyed, kénytelen lenne puha, vékony mancsait használni. Vélhetően először kísérte el anyját, úgy tűnik, zavarban van, mintha nem készítette volna fel senki, mire számítson, mintha nem tudná, hogy maga is predátor, nem pedig az elejtendő vadak táborába tartozik. Szemei inkább egy gazellához illenének, miközben tágra nyitja őket a követendő minta, a kifejlett egyedekre jellemző viselkedés láttán, homlokát összeráncolja a máshollét utáni szőrmeresztő vágy és a helytállás iránti bimbózó elkötelezettség kettősének zavara. Fiatal kora még nem engedi tudatosulni számára a tényt, hogy egyetlen esélye, ha mielőbb, még a leválás ideje előtt mindent eltanul anyjától, máskülönben a biztos pusztulás vár rá, ha nem képes önállóan megszerezni táplálékát. Laza copfba rendezett szőrzetén még ott fénylik a korábbi, játékos kölyökkor, de reszketeg bordáit és csigolyáinak beomló ívét nem képes elrejteni a régen kinőtt ing és farmernadrág, a szakértő szem már látja, hogy ő is jól ismeri a nélkülözés mindennapjait.

A mai zsákmány még nem biztos számukra, de annyiból már sikeresnek tekinthető napjuk, hogy jelenleg nincsenek a környéken további fajtársaik, akikkel könnyen atrocitásba, territoriális vitába keveredhetnének a préda fölött. Egy ilyen helyzet nyilván a kölyök számára válhat a legveszélyesebbé, így anyja igyekszik a többiektől minél távolabb, míg önmagához minél közelebb tartani. E páros nem az egyetlen, amelyet követhetne stábunk – ugyan pontos egyedszámról információval nem rendelkezünk, de gyakoriak az egyedül vagy kölykükkel vonuló nőstények: a széthulló falkák és a hímek gyakori agressziója gyakran űzi e nagymacskákat magányos és egyben veszélyes utakra.

Úgy tűnik, ez a kuka nem hoz kielégülést: egyelőre marad az éhség – pedig ugyan a városban őrjöngő nyári hőség erőt próbáló időszak, de egyben talán szerencsésebb is, mint az év többi része, mivel az anyatermészet ilyenkor jóval többet nyújt, emiatt a kukák is kövérebbek, és gyorsabban telnek meg a bőségesebb pazarlás során. A közeli piac is újabb lehetőségeket kínálhat, igaz, ott esélyesebb a többi állattal való találkozás is, így a fáradt nősténynek mérlegelnie kell, mielőtt továbbindul.

Vajon merre vezet e korábban félelmetes és tekintélyes ragadozók útja? Ki a városból? Hátra, a piacra? Előre, a pusztulásba? Tartsanak velünk, és kövessük őket együtt: a reklám után e kérdésekre keressük a választ, itt, az Animal Planet + műsorán!


2018. június 14.

mérleg

növényt vivénk reá betonedénykében
sírkőnégyszög kéttenyérnyi akármi
kavicsos talajjal a drénezés miatt
porosan tapadós nehezen csúszós egyszerre

a sírhoz járulván nyomta csak nyomta tudatom
hogy milyen pokoli súlyos ez a kis
zöldellő életet
élő zöldet
rejtő fedetlen szarkofágutánzat
hogy a súlya még
a közelgő eső előtt is
többet nyom mint az ő hamvai
egykoron nyomtak
pedig se test se hamu
se az élet se a zöld
belezárva
nincsen

lám megmérettetünk és sokszor
egyszerűen csak
túl nehéznek találtatunk minderre
mert könnyű mind immáron
ki szélbe simuló árva
mert mindennek a súlyát veszi el
az isten

2018. június 11.

virradatra én voltam

én láttam álmomban hogyan kopott le 
szembogarad kitinpáncél ragyogása
bemattult múltad kézen
fogta meghazudtolt jövőmet
és sétáltak csak sétáltak csak sétáltak
okosakat mosolyogva a parkban
póráztalanul futtatva a mindenkit ugató
komolytalanul kölyök időt

nem is értem hogyan lehetett világos
a fejemben biztosan nem volt az
meleg késő tavasz volt
olyan nem a meleg a lényege 
hanem a késő
te lágyan és lengén lebbentél 
mint a függönyre hulló permet
mint szárítón hintázó kismamaruha
mint akit szél visz mint aki lerakta a terhet 

én számoltam mit és kit és mikor és mennyit veszítek
hogy mikor és mivé foszlasz e lengésben
és foszlik-e veled szintén mivé a lepényen növekvő ígéret
számoltam mocskosan mindkét mikor ügyét és kérdéses együttállását
én próbáltam kialkudni a tétet merni megtudni hogy mindent veszítek
vagy csak a minden felét 

én láttam álmomban hogyan kopott le 
szembogarad kitinpáncél ragyogása
kilúgozott tekintetem szemhéjaim 
kínnal kitojt tojása

virradatra én voltam aki kihűlt