in memoriam

melléültem
nekem nem kellett zuhannom
tudom így végzem majd én is

egy pokrócon feküdt 
szájánál egy maréknyi fenyőtű
kötötte a nyálat
bár egész tarkója-gerince 
feszes volt 
a lihegés még kitartott 
pedig az ő létének vége
nem munkaszolgálat
ő nem egy állattá kínzott lény
ő csak egy valódi állat

a fenyők közé kéne gödröt ásnom
de tudom hátrébb fogok a fűben
kicsit közelebb a sajóhoz 
hogy kíméljem a gyökereket 
magamat a fákat 
némi távolság talán kicsit feloldoz

egyedül vagyok egy ásó egy gödör
senki nem áll puskával fölöttem
ha közben megbotlok
hát magamtól botlok meg
nem egy ütéstől
nem máshoz tartozó rögben

a teste még elöl
a ház sarkában
plédbe csavarva várja
hogy érte menjek
ha kész vagyok
ölemben viszem hátra
nehéz még 
végtelen hosszú az udvar
de már meg lehet kapaszkodni 
árva soványra kopott
medencecsontjában

a szeméből megszökött a fény
és ellibbent a víz felé
vitte magával a sodrás
jól látszott mert most a világ is
megkopott sötét és opálos tekintetű
előmászott sok más
magától nyíló gödörből
sok alvilági sejtés és rezgés és vektor és mozgás

csorog rólam a víz
pedig csak kutyányi gödör kellett
nem lódögnek vagy akár embernek
de ahogy gördíti ránk a világ a terhet
e kis halál mintegy előőrse lehetne a nagynak
mert a gödörben állva bármerre tekintek
ma már jól látni 
hogy visszatér a veszettség 
hogy a naaagy gazdik
az állati hűségre se adnak
s mikor végül  a halomra
a fenyőágakat kirakom
tudom hogy nem csak az ebemet siratom 
s tudom hogy amulettként
egyre több a kép a rím
s tudom nagyon tudom ettől
mégse kevesebb a képtelen a rém

s nem tudom talán közel már a sors 
mikor majd mellézuhanok
miközben a következő gödröt ásom
pedig nem is tudom
hogy van oroszul vagy angolul 
jajj szegényes a nyelvtudásom
hogy
ugye kollár is 
ist ihnen unbekannt