emlékezik éppen. nem is
elméje, inkább a teste
belefeszülne egy új piétába.
(anya az nincs a képen.)
bizony csak saruja van megoldva –
suttog a lábát mosó felkavart
tapasztalt méla iszap fülembe –
nem pedig földi és égi gondja.
lógunk megvakított éjben vízparton.
talán apja-fia sorsát gondolja magára.
fűszálakat-őt markolva irgalmatlan
szamaritánusként vízszint fölött én tartom.
(mert anya az nincs a képen.)
atya és fiú, he? áldott szép pünkösd?
de hol van a szentlélek – horkan bennem
zsigerek metszetében a háromszoros
kérdés –, hogy ne a hátramaradókat büntesd?!
és itt a vég: kitart az a néhány fűszál.
nem merül el és nem húzom partra.
nem kavarog többé az iszap festéke.
nyárfák fényes tövénél sötét se kószál
a megszáradt vásznon. meg vagyunk festve.
a mindörökkön bármelyik pillanatában
bármelyikünknek megkegyelmezve
elereszthetném: nem csúszna vízbe teste.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése